A Vőlegénnyel és barátainkkal megszerveztünk egy régóta esedékes sevillai kirándulást, ottalvós formában. Mivel a program szerves része a városnézés volt nehezitett terepen (35-40 fokban), Artur nélkül terveztük a részleteket. Bár a kiruccanás csak péntek reggeltől, szombat délutánig volt beütemezve, mégsem akartuk őkutyaságát  ennyi ideig egyedül hagyni a kéróban.

Egyrészt, mert két nap alatt, unalmában,  simán kreativitása csúcsára járathatja magát, és átrendezheti a teljes berendezést, beleértve a bútorok letisztult külső designját is. Másrészt,  oroszlánszivű természetére és legendás bátorságára tekintettel, éjszaka valószinűleg szarrá paráztatná magát, ami, nem tudni milyen nyomokat hagyna a bérleményen, és esetleg a szomszédok idegrendszerén…

Azaz, elkezdtük feltérképezni a lehetőségeinket, amelyek, mindent számba véve, erősen lecsökkentek szerdára. Konkrétan egy maradt, a kutyapanzió, melyet korábban az állatorvosunk jó szivvel ajánlott. Bevallom, soha életemben nem voltam ebhotelben, de nyilván nem voltak rózsaszin álmaim, hogy külön kis lakosztályok, baldachinos ágyak, és hatfős személyzet fogja várni a kiskedvencet (na jó, igazság szerint voltak hasonló reményeim, de a valóságnak ehhez semmi köze nem volt…)

A panzió tulajával leegyeztettük a részleteket, és elkezdtük felkésziteni magunkat lélekben erre a lépésre. Artur baromira megérezte, hogy valami készül, és csütörtöktől kezdve, folyamatosan gyanakodva méregetett mindkettőnket. Mi a Vőlegénnyel este meggyőztük magunkat, hogy állatkánk szuper jól fogja érezni magát, lesz ott egy csomó másik kutya, tiszta zánkai úttörőtábor feeling, amit először mi is mindig utáltunk, aztán az első esti tábortűznél már életre szóló (ld. arra a két hétre) barátságok szövődtek. No imigyen felvértezve érkezett el a péntek reggel, az indulás napja. Artur kedvenceit bezsákoltuk, hogy vigyen magával a nagy kalandra egy kis otthoni melegséget is, majd elindultunk. Kivételesen nem kellett hoszú percekig könyörögni neki a beszállás miatt, ahogy nyilt a csomagtartó, a kutya már bent is volt, és vigyorogva várta az elkövetkezőket.  Én ekkor vonultam el először a garázs egyik sarkába, ahol diszkréten felköptem, és aláálltam, majd beültem a szintén feltűnően hallgatag Kedves mellé.

Túl gyorsan megérkeztünk a kutyaszállóra, ami engem erősen emlékeztetett azokra a bizonyos büntetőtáborokra. Mindenhol szögesdrótok, nedves betonplacc, ugató és reménykedve kétlábazó négylábúak. Artur vagányan visszaanyázott a kocsi nyitott ablakán, helyeslésért ránk pillantva. Asszem ekkor szállt ki a Vőlegény, és egy fa mögött, elvégezte az általam korábban abszolvált felköpési szeánszot.

Artur is vidáman kipattant az autóból, és csak akkor kezdett teljesen belassulni, amikor becsöngettünk a vaskapun. A számára kijelölt kennelbe már húzni kellett -az összes végtagjával a betonba markoló kutyát-, és ez a hálátlan feladat a Kedvesre hárult. A házacskát elfoglalva, gyorsan megpuszikáltuk a selymes buksit, majd próbáltunk meglépni. Nos, ezt Artur nem igy gondolta. Most sem értem, hogyan tudott ennyire összemenni egy 40 kilós állat, de sikerült  kislisszolnia a kilépő Vőlegény mögötti pár centis résen. Úgyhogy ezúttal én maradtam vele, és erősen maradásra parancsolva léptem ki a kennelből. Artur állt velem szemben, nézett rám, nekem pedig megszakadt a szivem. Olyan szomorúságot és értetlenséget még sohasem láttam az étcsoki szempárban….

Körülbelül negyedóra múlva, az üdültetés lepapirozását követően, már az autóból visszanézve láttuk, hogy még mindig ott áll, és nézi a helyet, ahol eltűntünk a szeme elől. Az előttünk álló 200 kilométeres úton nem beszélgettünk túl sokat. Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy mennyire szörnyű az, hogy a kutyádnak nem tudod elmondani ilyen helyzetben, hogy nem csinált semmi rosszat, ugyanúgy szereted, és jönni fogsz érte. Bár esetünkben csak két napról volt szó, de egy hosszabb eltávozás esetén, vajon meddig tart az állatban a remény, mikor váltja fel a teljes kétségbeesés? Tudom persze, hogy nincs más megoldás, hiszen nem vihetjük őt mindenhova magunkkal, és valószinűleg mind a mi lelkünk, mind az övé edződni fog ilyen téren, de ez az első -ilyen jellegű- elválás nagyon fájdalmas volt.  Hiába no, mi eléggé összenőttünk Arturral, valószinűleg teljesen más a helyzet egy hátsó udvarban tartott kutyus esetén, aki számára, talán nem jelent akkora sokkot egy ilyen megmérettetés. A mi goldenünk szobakutya, megszokta, hogy van kanapéja, tévéje,  és kétfős személyzete 🙂

Bár vasárnap késő estére terveztük a hazatérést, úgy alakult, hogy már délután visszaértünk, igy, egy gyors bevásárlást követően, panzióirányba is álltunk, hogy mielőbb visszakapjuk kis táborozónkat.

Értek minket meglepetések….