Be kell vallanom valamit. A nyugtató hatású sportnak kikiáltott horgászat során, én kábé kettő egész perc alatt b@szom fel magam agyvérzésközeli állapotba. A kedvenc nagybátyám szenvedélyes horgász, igy az ő kedvéért három alkalommal is megpróbálkoztam ezen -számomra idegörlő- elfoglaltság megkedvelésével…sikertelenül. Egyszer még csónakban is kivitt a Duna egyik holtágára, hogy legyen benne némi izgalom is, ugyanis nem igazán tudok úszni. Nos, a kritikus harmadik percben úgy hagytam el a ladikot ÚSZVA, mint öt delfin. Tudtam, vagy ez, vagy szeretett rokonomat küldöm be óriás csalinak, fenekezni.

Aztán van a kötés, varrás, horgolás, melyek szintén relaxhobbinak vannak kikiáltva. Én egy kötőtű láttán, jobb esetben  felveszem a magzatpózt, és befelé figyelek erősen, hogy nehogy kárt tegyek valakiben. Rosszabb esetben, világgá futok. Báár, nézőpont kérdése, kinek melyik a szimpatikusabb lehetőség.

Azt gondolom, fentiekből egyértelmű, hogy nem nagyon birom a “lassú viz partot mos” helyzeteket, utálok tökölődni, és türelem terén lenne hova fejlődnöm. Egyetlen kivételt találtam, amit azóta sem értek, de örök szerelem lett, az a jóga. Valószinűleg azért, mert bár egy harmonikus, békés megmozdulásról szól, de legalább fáj.

Ami miatt ezt az egészet elmesélem, az a ma délelőtti sétánk a szőrös családtaggal.

Az van, hogy az eb belecsapott a lecsóba kamaszodás terén. A serdülőkor szélsőségei egyelőre négy dologban öltöttek testet esetében:

– szelektiv lett a hallása. Főként a nevére, és a gyereide parancsra vonatkozóan.

– elfelejtett sétálni. Ismét húz, de annyira, hogyha rákötnénk egy ekét, simán felszántaná a térkövet. (hmm….lehet, hogy bérbe kéne adnom valami helyi gazdának…? )

– mindenkit meg akar dugni. Elsősorban az ellenkező neműeket, de van az a kritikus pont, hogy jön a mivelmondtad,mivelmondtad?*

– bedurvult a játékban. Az alkarom tele van kékzöld nyomokkal, ráadásul valamelyik nap – birkózás hevében- úgy pofán vágott, hogy egyből lett egy saját tüzijátékom.

+1 a békés harcos  (ez egy külön mese lesz)

Mivel ez igy nem egy idilli állapot, elhatároztuk a Vőlegénnyel, hogy kiskedvencünket visszatereljük a helyes útra. Először is a sétatempó változtatását tűztük ki célul, és kicsit felturbózva elővettük a korábban bevált gyakorlatot. Azaz, amint elkezd húzni, megállunk, és várunk. Annyi kiegészitéssel, hogy megvárjuk, amig a befeszült állat lazitja ki a pórázt (neeem, nem magunktól vagyunk ekkora zsenik, ezt tegnap este találta a Vőlegény egy hozzáértőnek tűnő blogban), és akkor indulunk tovább. No ma reggel eldöntöttem, hogy kezdjük a tréninget. A kerti kapuig sikerült viszonylag problémamentesen eljutnunk, bár az ajtó közelségébe érve kezdődött a rángatás, és az értetlen tekintet az ácsorgásra. Viszont amint kiértünk az utcára, rettentően felpörögtek az események. A kutyafuttató 1 kaki, 17 pisi, és 89 jelölés, azaz 12 perc sétára található tőlünk. Ehhez képest, ma reggel ezt az utat sikerült 58!!!! perc alatt abszolválnunk.  Cserébe mindketten olyan szinten voltunk idegroncsok, hogy bármely, magára valamit is adó pszichiátergyakornok, száját nyalogatva ir belőlünk négykötetes esettanulmányt.

Az 58 perc alatt azért sok minden történt, és a végére Artur elkezdte sejteni az összefüggéseket. Az első két megállást rezignáltan vette tudomásul, szépen leült, mondván, biztos valami kinom van. Mikor úgy érezte, hogy mostmár mennünk kéne, elindult. Mivel a póráz nem engedte kibontakozni, szemrehányóan nézett hátra, hogy mégis, mit lopom az ő drága idejét??? A következő öt megállásnál meg volt győződve róla, hogy csak szórakozom, ez tisztán látszott égre meresztett szemén, és ahogy vizsgálgatta a körmeit.  Majd kezdtem gyanússá válni számára, miszerint tutkóra szivatom, ezért ingerült vakkantásokkal érdeklődött Jóanyám hogyléte felől. Itt értük el az első sarkot, ami kb. 9 méter az otthonunktól…

A következő 300 méteren az eb teljesen kiborult. Amint stoppoltam, elkezdett hisztizni, mint azok a bizonyos fürdős k…-nak nevezett ledér nőszemélyek. Néha szinesitette a mondókáját azzal, hogy nemes egyszerűséggel földhöz csapta magát, és rángatta a hámot, mint egy eszelős.

Bevallom, kedvem lett volna mindkettőnk orcáját franciakockásra marni, igy ezt elkerülendő, fejben nyomtam az ászanákat.

A kutyafuttatóhoz közeledve Artur kezdett higgadni, és szinte láttam, hogy a két bársonyfülecskéje között ezerrel dolgoznak a fogaskerekek. Keményen kereste az összefüggést, és elkezdett próbálkozni. Amikor megálltunk és leült, elkezdte hátrébb tolni a fenekét. Mivel már nem feszült a póráz, itt nagyon megdicsértem, óriássimi is volt, és léptem egyet, indulás gyanánt. Nos. A történtek értelmezése még nem sikerült teljesen a négylábúnak, ezért ezen a ponton, szabályosan kirobbant a pihenő pózból, amelynek persze újabb megállás lett az eredménye.

Mindkettőnk szerencséjére elértük a futtatót, ahol legálisan engedhetem szabadjára az erősen lihegő tinédzsert, akiből a megterhelő sétának köszönhetően eléggé hiányzott a megszokott vehemencia. Többnyire csak pihent a fűben,és közönyösen szaglászgatott.

Tartva attól, hogy hasonló sebességgel tesszük meg a hazautat is (bár reggel  10-kor indultunk, nem teljesen erre számitottam, és vacsorát meg nem csináltam csóri Vőlegénynek, ha addigra hazaérne…), rövidebbre vettem a szabadfoglalkozást, és elindultunk hazafelé. Artur meglepően gyorsan rakta össze a mozaikdarabkákat, és már rutinosan seggelt hátra ülésben, amikor megálltam. Látva, hogy a rükvercben úgy sikálja a popsiját a térkövön, mintha erőteljes bélférgességgel küzdene, úgy gondoltam, emeltebb szintre lépünk. Azaz, megálltam, leült, hátranézett, elkezdte tolni a popsiját hátra, és amikor érezte, hogy már nem feszül a póráz, indult volna.

Én viszont nem mozdultam.

Ekkor kaptam egy homlokráncolt visszatekintést, némi értetlenséggel fűszerezve. Majd kelletlenül feltápászkodott, és odalépett hozzám, okos kis buksiján, villogó kérdőjelekkel. Ekkor megint nagyon megdicsértem, és indultunk tovább, igy a hazaút, már e szerint folytatódott. Sőt. A végére sikerült majdnem három métert megtennünk kényszerpihenő nélkül.

Bevallom, megviselődtünk, mire hazaértünk. Artur szinte azonnal elaludt, én meg fél óráig bárányokat számolgattam nyugtatás gyanánt. De ma is tanultunk valamit egymástól. Ha igy haladok, a végén még a horgolást is megszeretem… 😉

 

 

* aki nem ismerné, ez egy vicc:

A medve felébred téli álmából és nagyon kanos,megfogadja,hogy meghágja az első élőlényt, akivel találkozik. Megy sokáig,de nem jön senki. Egyszer csak észrevesz egy sündisznót.

Felemeli,mire a sün összegömbölyödik.

A medve forgatja s azt kérdezi: hol a p***d, hol a p***d?

Mire a sün: nekem olyan nincs.

Medve: mivel mondtad,mivel mondtad?