Bevallom, eléggé sz@rul érzem magam.

Egyrészt azért, ami következik, másrészt azért, AMIKOR következik.

Igen, meghoztuk a fájdalmas döntést. Artur golyóinak távozniuk kell!

Bizunk benne, hogy kicsivel könnyebb lesz utána.

Mindannyiunknak.

Jelenleg, akár katasztrófaturistákat is fogadhatnánk az eb mellé.  Komolyan.

És néha, nem tudom, kinek rosszabb.

Arturnak, aki:

– ha hagynánk, akkor szerintem a kóbor, és a kóbortalan macskákat is megdugná, jobb hiján.

– ha egy punciszagot megérez, akkor fel sem emeli a fejét a földről a nyomkövetés miatt, s volt már, hogy emiatt izomból fejelt meg padot, villanyoszlopot…stb. a sétányon.

– ha igy folytatja, valamelyik harcosabb nőstény letépi az arcát.

– sehol nem engedhető szabadon, mert nem az vezérli, aminek kellene. Azaz, nem az agya irányit.

A Vőlegénynek, aki:

– ha hozzáér Arturhoz, a kutya azonnal meg akarja hágni.

– ha nem hagyja magát (és miért tenné??), akkor a kanos eb fellármázza az egész házat, a méltatlankodásával.

– néha megrázza a kutyát, mert másképp egyszerűen kezelhetetlen (amitől, kettőjük közül tuti Ő érzi magát sz@rabbul)

– férfiszolidarizál Arturral, igy rettenetesen utálja, amit tenni fogunk.

Nekem, aki:

– próbálja reggelente megsétáltatni a fúria-hurrikán-baknyúl-igásló keveredéseként viselkedő négylábút.

– próbálja visszafogni a cca 40 kilós kutyát, aki, ha a távolban meglát egy másik ebet, a súlyát varázslatosan felnöveli a tizszeresére, és esély sincs visszafogni, ha tényleg menni akar.

– egész nap hallgatja a nyüsszögést, siránkozást, mert ma sem sikerült meghágni senkit. Még egy gyikot sem.

– próbálja lefárasztani a folyamatosan felhergelt állapotban levő négylábút, kevés sikerrel.

Nem utolsósorban mindketten nagyon sajnáljuk Arturt. Mert ez tiszta kinlódás, amit látunk rajta. Gyakori, hogy nem hajlandó enni, aludni, csak dúltan, és nyüszitve mászkál fel- alá. Azaz kangörcsös állapotban senyved, hetek óta. És ezt nézni, hallgatni, elviselni, egyaránt fájdalmas.

Mivel a kutyaprostitúció nem a legfelkapottabb szakma errefelé, a másik utat választottuk, és a múlt héten, felhivtuk az állatorvost. A Vőlegény volt a hős, aki könnyeit nyeldesve előadta a problémánkat. A doki- babakorától ismervén az ebet- szeretettel vár minket,  részletesen elmondta a teendőket, és tekintettel a helyzet súlyosságára, beszoritotta a műveletet egy korábbi dátumra. A kitűzött időpont e hét, péntek, 17:00. Egy órával később realizáltuk, hogy ez a péntek bizony, november 1. Ami Artur első születésnapja.

Már emeltük is a telefont egy új időpont miatt, de az égiek közbeszóltak. A kint sertepertélő kutyának a hangok ebben a pillanatban azt javasolták, hogy rohanjon be a nappaliba, és azzal a lendülettel tegye magáévá a mit sem sejtő Kedvest, félig letépve róla a nadrágot.

Nos… Artur eleget tett a javasoltaknak.

És ezzel alá is irta ékességeinek mielőbbi halálos itéletét.

Úgyhogy holnap délelőtt szülinap, délután meg műtét.

A Vőlegénnyel mindig is hiresek voltunk az eredeti ajándékötleteinkről. No meg az időzitéseinkről. De azt hiszem, ezzel most minden eddigit, és minden elkövetkezendőt übereltünk.

Mindenesetre, most nem nagyon nézek tükörbe, mert ellenállhatatlan késztetést érzek rá, hogy szembeköpjem magam. És utálok tükröt takaritani.

Ja és persze aggódom. Nem kicsit… Se a Vőlegénynek, se nekem nem volt még semmilyen műtétünk, igy elképzelésem sincs, hogy ténylegesen mi vár az ebre. ….örülnék, ha már szombat lenne…..