Szerda este megtörtént.

Ivartalanítva lett az eb.

Így leírva, tök egyszerűnek tűnik a dolog, de akkor, nem volt az. Szerintem, a saját szülésemnél nem fogok így aggódni, mint a szőrös gyerek beavatkozása miatt.

No de vegyük szép sorjában:

Artur délelőtti étkezése, általában 11 óra magasságában történik, most viszont 10 órától már nem volt szabad ennie. Így kora reggel bepróbálkoztam nála egy teli tálkával, amit teljes elutasítással fogadott, és úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Könnyeimet nyeldesve adtam fel etetési szándékomat, de aztán az eb gondoskodott róla, hogy ne legyen lelkifurdalásom.

Ugyanis elmentünk sétálni. Az egy dolog, hogy méterenként tépte le a karjaimat vállból, merthogy megérzett valami szagot (és persze MINDIG megérez valamit, hiszen itt az egy négyzetméterre jutó kutyák-macskák aránya kiemelkedően magas..). Még az is viselhető volt, hogy háromszor csavart fel valami villanyoszlopra, a fentiekhez hasonló okokból.

De…

Fingott is egy óriásit.

Még ez sem lenne nagy baj.

Nem, nem lenne…

Ha nem pont akkor nyitja meg a kis záróizmait, amikor mellénk ért egy kocogó fiúcsapat. Akiknek, a gázrobbanást hallva, kurv@ gyorsan az arcára iszonyodott a mosoly, és bámultak bele egyre izzóbbá váló ábrázatomba. (azóta csak kapucniban, napszemüvegben és balázspalis parókában vagyok hajlandó elhagyni a lakást..)

Nohát, ilyen előzmények után, volt bennem némi várakozás is az eljövendők tekintetében.

Délután négyre aztán, Artur minden elkövetett, és a későbbiekben elkövetendő rosszaságát, csínyét, bűnét megbocsátottam, és a lányrablások mintájára fontolgattam egy kutyaszöktetést. De szerencsére időben megérkezett a Vőlegény, és testületileg levonultunk a garázsba, élünkön a viháncoló ebbel. Az autó résnyire nyitott ajtaján már be is tuszkolta magát, elfoglalta helyét, és ezerfogas vigyorral várta, hogy mi is beszálljunk. A Kedvessel gondosan elkerültük a tükörbe nézést, és hallgatagon szöszmötölve helyezkedtünk el az autóban, mögöttünk, a saját farkát boldogan kergető kutyával. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Artur kocsiimádata csak addig tart, amíg a Vőlegény rá nem adja a gyújtást, és el nem indulunk. Ekkor kitör rajta a pánik, némi halálfélelemmel vegyítve, és, a veresegyházi asszonykórust megszégyenítő elhivatottsággal kezd bele egy hosszú siratóénekbe. Mindössze a körforgalmakra függeszti fel  a gyásszertartást, mert olyankor annyira kapaszkodik, hogy képtelen másra koncentrálni.

A rendelő természetesen tele volt kutyával, így Arturunk az őrülésig felizgult, és persze mindenkit a magáévá akart tenni.

Lehetőleg egyszerre és azonnal.

Az asszisztens, miután kellően kiröhögte magát a kivont berendezéssel, főként kétlábon tartózkodó, nyálzó hősön, jelezte, hogy akkor most vinné az ebet műtő iránt. Külön kiemelte, hogy ne búcsúzzunk, mert az csak még jobban felzaklatná az amúgy is eléggé dúlt jószágot, aki lehet, hogy a végén az állatorvost gyalázná meg. Felhergelt állatkánk először észre sem vette, hogy idegen kezekbe került a póráz, és egész kedélyesen kocogott el a nővérrel a másik helyiségbe. Az ajtó zárását követően viszont realizálva helyzetét, ketrecharcba kezdett, a kiszűrődő hangokból ítélve. A zajokat hallva, a másik asszisztens is úgy érezte, hogy az ő segítségére is szükség lehet, és benyitott az arénába. A résen át láttuk, hogy Artur az összes végtagjával bele van kapaszkodva a műtőasztal lábába, ahonnan hárman próbálják meg lefejteni. Észlelve kiskedvencünk rémülettől kitágult szemét, és elkeseredett küzdelmét, mi is majdnem beszálltunk a kumitébe a Vőlegénnyel… A többi kutyatulaj részvétteli pillantásától kísérve aztán  végül is kisétáltunk, és próbáltuk elütni a várakozás idejét.

Bár az asszisztens világosan megmondta, hogy kb. 2-2,5 óra múlva jöjjünk vissza, mi bő egy óra múlva a rendelő környékén sertepertéltünk, és váltva fogtuk vissza egymást. Végül, letelt az idő, igy  másodperce pontosan álltunk vigyázba a nővérpult előtt, kicsikutyánk kiadására várva. A lábadozószoba nyitásakor jelezték, hogy most ébredt, de észlelve jelenlétünket, erősen botladozva és oldalra húzva, rögtön el is indult felénk, erőtlen farkcsóválással. A lábam előtt összeomlott, és be is aludt. Míg a Kedves megbeszélte az orvossal a részleteket és elintézte a papirmunkát, én Arturt keltegettem. Az autóhoz sikerült a saját lábán kijönnie, de berakva hátulra, összecsuklott, és aludt végig a hazaúton. Itthon megfejelte a lift tükrét, majd a bejárati ajtótól gyikmozgásban kúszott el a nappaliba, ahol a tentéje mellett, teljesen kiütötte magát.

Mint megtudtuk, itt nem altatásban végzik ezt a beavatkozást, hanem kevésbé megterhelő módon szedálják az állatot. Artur ópiátot, izomlazitót, és fájdalomcsillapitót kapott, ezért volt -szó szerint- ilyen szétcsúszott állapotban. És bár a Vőlegénnyel előre röhögtünk rajta, hogy lesz egy golden-állólámpánk, köpenyt sem kapott a nyaka köré. Ugyanis, a műtét is más eljárással zajlik. Pici bemetszésen távolítják el a “szükségtelen tartozékokat”, és belülről zárják a sebet felszívódó kapcsokkal. Így a kutya nem tudja szétbrutalizálni a heget, nem kell varratokat kiszedni, gyorsabban gyógyul, és kisebb a fertőzés veszélye is.

Bár hülyére aggódtuk magunkat a Kedvessel, és felváltva ellenőriztük az ebet, ő teljes komában töltötte az első éjszakát, és még másnap délelőtt is kicsit zavart volt. Mindazonáltal, reggel már sétáltunk, rendesen evett, ivott, csak bizonytalanabb volt kissé, és többet aludt a megszokottnál.

Az orvos jelezte, hogy pár napig ne erőltessük a kutyát, azaz ne vigyük futni, ne dobáljunk neki labdát, de Arturt ezek a tiltások nem hatották meg, úgyis mondhatnám, mélyen lesz@rta őket. Miután este nem jöhetett velünk kocogni, és nem is labdáztunk vele, a túlcsorduló energiatartalmának köszönhetően, kezdett durvább lenni, mint az operáció előtt. Azaz, ezerrel rohangált a lakásban, magával cibálva a tentéjét is, eszelősen ugrált fel ránk, jobb híján magával kergetőzött, és a csúcsponton megpróbált ungabungázni egyet a Vőlegény alsó végtagjaival.

Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra, összeomlott a tentéjén, és mély álomba zuhant.

Nem azt mondom, hogy vannak kétségeink az operáció sikerességét illetően, de az előzetes infók szerint Arturnak hasonlóan kellene viselkednie,mint egy irtó jól nevelt, türelmes, halkszavú, pihepuha kisbáránynak… ehhez képest???

Persze, nem csak ez volt a célunk az ivartalanitással, de azért szerettük volna ezt az áldásos hatását is élvezni…hát…majd meglátjuk lesz e változás.

Most az a lényeg, hogy túl vagyunk rajta, Artur jól van, szebb, mint valaha, és továbbra is imádjuk.

Bármit is csinál.