Állatkánk valami autóversenyzőset álmodhatott, vagy látta, amint a Vőlegény munka ürügyén Needforspeed-ezik, mert reggel kocsiimádó hangulatban ébredt.

Mivel egyszerre lettünk menetkészek a Kedvessel, együtt is indultunk el, és lekisértük őt a garázsba, búcsúpuszira, miegymásra. Artur, a Renault láttán sikongatott a boldogságtól, és minden erejét megfeszitve, rángatott az autóhoz engem is. Hozzáteszem, teljesen biztosak voltunk a Vőlegénnyel abban, hogy a legutolsó incidenset követően (ld. golyótlanitásra érkezés az állatorvoshoz), rá nem vesszük, hogy kocsiba szálljon, de nem igy történt. Ahogy nyilt a csomagtartó, máris ugrásra készen várta, hogy elfoglalhassa a helyét, és nehezen értette meg, hogy most nem engedjük beszállni. Mindazonáltal nem keseredett el, kereste az újabb lehetőséget, ahol bejuthat a járgányba, és meg is találta, amint a Kedves kinyitotta a vezetőoldali ajtót. Fifikás jószágunk kihasználta a búcsú érzelmes pillanatait arra, hogy karomról lerántva a pórázt, beugorjon a sofőrülésbe, és lelkiismeretesen elkezdje testre szabni az autó belső tartozékait. Azaz, kettő másodperc alatt fényesre nyalta a kormányt, kicsit otthonosabbra rágicsálta az üléshuzatot, és összenyálazta a tükröt. A Vőlegény nem lett kifejezetten boldog attól, hogy munkába indulás előtt még takarithat is, igy látva a homlokán sokasodó ráncokat, mi inkább gyorsan, és angolosan távoztunk a vigyorgó négylábúval…

A korai indulásra tekintettel, jól kitaláltam, hogy nagyobb sétát teszünk a megszokottnál, igy a tengerpart felé vettük az irányt. Bár Artur szerencsére kiválóan regenerálódik a műtétet követően, még a vizbe nem engedjük, amig erre nem kaptunk doktori jóváhagyást. Azaz, csak a part felső részén sétáltunk, amit a kutya nagyon szeret, lévén rengeteg az ott hagyott csomag, amiket like-olni lehet, továbbá ő is hagyhat üzeneteket a fajtársaknak.

A gyönyörű időnek, a napfelkeltének, és a rengeteg nyiló virágnak köszönhetően, romantikus, elgondolkozó hangulatban sétáltunk felfelé a partról. Kivételesen, Artur sem húzott úgy, mint három igásló, igy volt lehetőségem kicsit elgondolkodni, és tervezni a közelgő karácsony előkészületeit.

A főtérhez érve, a szokásos műsor fogadott minket: az út mentén sorakozó taxikban zajlott a takaritás, üvöltött a zene, és kedélyesen ordibáltak egymással a sofőrök a sikamika közben. Mivel Artur már nem gerjed a taxizó népekre, nem is vettem rövidebbre a pórázt, köszöntem a csapatnak, és andalogtunk VOLNA tovább, ha….

Ha… az eben nem tör ki a kocsizniakarokmostanazonnalrögtön nevű elmebaj, és pórázt kitépve a kezemből, a járdáról lendületből nem terem az egyik autó nyitott csomagtartójában. Balszerencsénkre, éppen egy olyan négykerekűt sikerült kiválasztania, amelynek tulajdonosa előrehaladott retrieverfóbiában szenved, a reakciója alapján. Ugyanis, emberünk magas hangon üvöltve vette tudomásul, hogy egy nyálzó szörnyeteg zúdult be a háta mögé. Szerencsétlen, annyira meg volt ijedve, hogy a félig lehúzott ablakon próbált távozni, mert rémületében nem találta az ajtónyitó gombot. Artur persze mindent megtett, hogy csökkentse emberünk ijedelmét, igy vigyorogva, vakkantgatva igyekezett előremászni a nyomorulthoz, aki teljes pánikban, halálra váltan várta, közeledő végzetét.

No most, el tudom képzelni, mit látott a szerencsétlen:

Egy habzó szájú, vicsorgó, hörgő, acsarkodó vérebet, aki épp autója hátsó ülését marcangolja, hogy mielőbb hozzáférhessen prédájához.

Csóri áldozat felmérve esélytelenségét a vadállattal szemben, szó szerint belefagyott az ülésbe, leesett a vérnyomása, pulzusa, vércukra, szóval készen állt, hogy megtudja mi van odaát.

Bár a fentiek kábé egy perc alatt zajlottak le, a meglepetés ereje engem is letaglózott, igy kicsiny késéssel tudtam csak lereagálni a történteket. Azaz, kocsiba ugorva, hámnál fogva téptem ki Arturt a hátsó ülésről (igen, időközben sikerrel vette ezt az akadályt is, átmászott az ülések fölött, mert a pankráció egy Citroen Picassoban zajlott), és orditottam le a haját, hogy nem szabad ilyet csinálni. Majd, – jobb hiján- a kukához rögzitettem az ebet, és rohantam újraéleszteni a sofőröket. Mert bár a kiválasztott szorult elsősorban elsősegélyre, a többi is igényelt némi ápolást, lévén, krónikus röhögögörcsben fetrengtek az út porában. Miután meggyőzödtem róla, hogy csóri taxis egy enyhébb lefolyású hátsó falival megúszta a kalandot, gyorsan távoztunk a helyszinről, mielőtt sor kerülne a kártéritési igények benyújtására.

A futtatóba érve – nem szép dolog tudom!!!- de már kifejezetten viccesnek találtam a történteket, és csak egy dolgot sajnáltam. Hogy nem volt nálam fényképezőgép. A berettent sofőr szerintem azt sem vette volna észre, ha konkrétan filmet forgatok az eseményről, nemhogy ellövök pár képet. És legalább lenne emlékünk, erről a jeles eseményről is …