A Vőlegénnyel rá kellett ébrednünk, hogy Artur, nem egy túl rugalmas állatka.
Sőt!
Kifejezetten rühelli a változásokat, és most szegénynek kijutott néhány.
Ugye, először is, állatorvosi-kézre adtuk, golyótlanitási célzattal. Ezt még valahogy megbocsátotta, merthogy, ő így is irtó nagy macsónak érzi magát. Aztán, beszereztünk számára egy master-controlnak csúfolt eszközt, ami kábé a bajuszkötő, és a szájgolyó keresztezése, és ezzel égetjük az utcán. Ettől az elején teljesen megőrült, de pár nap alatt hozzászokott annyira, hogy már nem sír hangosan, ha ráadjuk. Helyette rángatózik, mint akinek éppen heveny epilepsziás rohama van… Mondjuk, ezzel elérte, hogy nyilvános helyen nem mozgunk vele. Neki ciki a szájhám, nekünk meg a viselkedése, úgyhogy kábé kvittek vagyunk.
No de az végképp betette nála a kaput, hogy még el is költöztünk. Ezt aztán, nem volt hajlandó megemészteni. Ja, és természetesen mindent meg is tett annak érdekében, hogy részletesen és látványosan kifejtse ellenérzéseit.
Amíg a pakolás rész zajlott, izgatott volt, és kíváncsi. A maga módján még csomagolni is segített, azaz, néha belebújt egy-egy dobozba/bőröndbe, kivett-betett dolgokat a saját szempontjai szerint, ésatöbbi. Szóval teljesen nyitottan állt a kérdéshez, érezte, hogy valami készül, és lelkesen várta, hogy mi fog ebből a rámolós-pakolós játékból kisülni.
A költözés hétvégére volt időzítve, és úgy döntöttünk, hogy az átcuccolást megelőző pénteki takarításhoz nincs szükségünk egy négylábú segédre, így Arturt a régi lakásban- megszokott környezetben- hagytuk. Nem volt ez újdonság, máskor is maradt egyedül otthon teljes napra is, mindig minden rendben volt vele, többnyire aludt. A mostani esetben kihagytuk a számításból állatkánk felizgatott állapotát, illetve nem számoltunk aggodalmaskodó természetével sem.
Mert mégis? Mit fog gondolni egy óriásparás jószág, ha egy csontüres lakásban hagyjuk, kajával-vízzel, tentével és pár játékkal, miközben, mi dobozokkal megpakolva elhúzzuk a csíkot??? No ugye? Hozta a szerepet, és a nap során bejárta az ívet a nagykönyvnek megfelelően:
I. PÁNIK : Nyüszítés, vonítás, ajtókaparás, szabadulási lehetőségek feltérképezése.
II. REMÉNY: Becuccolás a bejárati ajtóhoz, összes tulajdonnal együtt, hogy minden kéznél (jóóó, lábnál..) legyen, ha menni kell.
III. ÖSSZEOMLÁS: Kétségbeesett fel -le rohangálás, halk nyüsszögés, sarokba vonulás, “mit ronthattam el???”
IV. DÜH: Itthagytatok??? Jóvan!! Akkor én most bosszúból… ööö.. megeszem a falat!!! És lőn….
V. BELENYUGVÁS: Engemsenkiseszeret. Sosetöbbetnemeszek. Nemisiszok.
VI. EUFÓRIA: Amikor este hazamentünk, és rájött, hogy eszünkben sincs őt elhagyni.
18-as karika: Amikor a Vőlegény meglátta a falat. Pontosabban, amikor meglátta, hogy nem látja…
Artur tényleg megevett egy teljes sarkot, él léccel együtt, tégláig kóstolgatva a matériát. Háááát öööö.. volt egy piciny fejmosás. Úgyhogy vasárnap a Kedvessel összeszedtük kőművesismereteinket, és újraépítettük az eb által elfogyasztott nappalit. Romantikus program volt, meg kell hagyni. Közben párszor megáldottuk kutyuskánkat, aki már az új lakásban tombolt, őrülésközeli állapotba üldözve barátunkat, aki vállalta a bébiszitteri feladatokat.
Ugyanis, az eb nem szerette az új helyet. Nagyon nem. Finnyázva mászkált fel alá, nézett ránk nagy lencsibaba szemekkel, és nyüsszögött, meg riadozott felváltva. Meg voltunk győződve róla, hogy maga alá csinál a gyönyörtől, ha meglátja az udvart….Na persze… (a maga alá csinálás aztán megvolt később, teljesen más kontextusban…) Épp csak kidugta az orrát a kertbe, majd azonnal halálra rémült egy felettünk elrepülő sirálytól, és vonítva rohant be, egészen a legeldugottabb sarokig.
A Vőlegénnyel már jó előre letisztáztuk, hogy Arturnak itt nem lesz feljárása az emeletre, hanem lent fog aludni a lépcsőtérben. Megbeszéltük, hogy majd kap egy jó nagy párnát, hisz nagyfiú már, meg nekünk is kéne vissza a saját hálószoba…stb. szóval kutya hálóba-NEM.
Nos…khm… a Kedves első este felvetette, hogy hát mégis fel kéne engedni az ebet. CSAK MA!
Én meg két nappal később vettem egy gigapárnát, ami pont befér az erkélyajtó és az ágyunk közé…és Artur persze azóta is ott alszik…
De az első éjjel.
Az mámorító volt.
Miután teljesen beparázott állatkánkat sikerült felcsábítani az emeletre, mi is kifáradtunk. Egyetlen vágyunk a forró zuhany,és a vízszintes testhelyzet volt. Megkaptuk, és hajnalig minden rendben is volt. Akkor az eb felriadt, és a hangokból ítélve meg volt győződve róla, hogy elvitték az Ufók. Elkezdett vonítani, majd a (nyugtatónak szánt) hangom felismerve, átverekedte magát az én oldalamra, és ott összehányta magát.
A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ennyire nem nyugtatta meg a szólítgatásom, vagy ennyire megkönnyebbült tőle?? A korai órához mérten, ruganyosan és frissen pattantam ki az ágyból, okit takarítani, Vőlegényt, kutyát, szomszédokat nyugtatni, és nem anyázni… Miután mindezzel pikk-pakk végeztem,. és visszabújtam a meleg ágyba, furcsa nyögéseket hozott felém a szél... A SÖTÉT LÉPCSŐHÁZBÓL!! Gyorsan lemeóztam, de a Kedves mellettem hortyogott, a barátunk szobaajtaja nyikorgós, és nem hallottam nyitni, Artur meg biztosan nem mer egyedül kimenni, azaz, nem sok lehetőség maradt… Bevallom, itt picit belém fagyott a sz*r, és -hála horrorfilmekben dagonyázó gyermekkoromnak- láttam lelki szemeim előtt, hogy az előző lakók szellemei orgiáznak az előtérben. Mivel a nyögések fokozódtak, előástam legbátrabb énemet, és papucsomat marokra ragadva (a túlvilági lények elleni leghalálosabb fegyver, egy Zs-kategóriás remekműben láttam!), meglepetésszerűen kirohantam a hálóból, meg sem állva a villanykapcsolóig.
…És a fényárban megpillantottam, a lépcső közepén kigúvadt szemmel gubbasztó, meglepett – és 7 hónapja szobatiszta!!!- ebet, aki épp egy utolsó nyögéssel óhajtja feltenni a koronát az alatta gőzölgő termetes halomra….
Folyt. köv. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: