A tegnap reggeli, már-már unalomba forduló készülődésünket egy bájos esemény dobta fel Artur jóvoltából.

Bevallom, egész sokáig tipródtam, hogy megírjam-e a történteket, mert esetleg olyan következmények is levonásra kerülhetnek belőle, amik nem teljesen fedik a valóságot, így sietek leszögezni az alábbiakat:

– mediterrán térségben élünk

– itt is elkezdődött a tél, ami egyenlő azzal, hogy nonstop szakad az eső

– a kutya miatt gyakran van nyitva az ajtó, a szellőztetések érdekében az ablakok is

– a házunkkal szemben óriási  nádascserjésbokros terület található, Artur legnagyobb örömére

– rendszeresen takarítok (némely barátom szerint, esetenként feszegetve a mániákusság határait…)

Na szóval.

A reggelünk a szokásoknak megfelelően indult, időben keltünk a Vőlegénnyel, majd míg ő intézte a fürdőszobai teendőit, én levaklásztam kávét készíteni. Bár noszogattam a krónikus lustasággal küzdő jószágot is, ő felvette párnáján a kakakóscsiga pózt, és nemes egyszerűséggel süketnek tetette magát. Nem aggódtam különösebben, tudtam, hogy legkésőbb a hűtő nyitására hanyatt-homlok fog lefele rohanni, annak reményében, hogy hátha hozzájut egy kis tejszinhabhoz.

A kotyogós épp elkezdte kipuffogni az első adag koffeinlöketeket, mikor hallom fentről, hogy az eb, borzasztóan harcol valamivel. Közben megérkezett a Kedves is, és kettesben szuggeráltuk a kávéfőzőt, hogy mielőbb hozzájussunk a reggeli ébresztőhöz. Artur továbbra sem jelent meg lent, ellenben egyre durvultak a hangok odafent. Rászóltunk, de aztán úgy döntöttünk vakarózik az állatka, csak közben oda-odaveri magát a lépcsőkorláthoz, szennyestartóhoz, … etc. Majd a jellegzetes kopogó-szuszogó zörejek alapján beazonosítottuk, hogy érkezik, persze első útja a főzőhelyiségbe vezetett, ahonnan, mi éppen kifele tartottunk. Ő megtette bent a szokásos körét, majd követett minket a nappaliba.

Pár perc múlva a konyhába visszaérkezve, az alábbi látvány tárult a szemem elé:

A mosogató előtti burkolaton, erőteljes agonizációban, a hátán pihenkélt egy (elnézést, nem tudom szebben mondani..) k*rva nagy csótány. Tényleg bazi nagy volt, és bár nem különösebben félek a bogaraktól, azért… na.

Úgy gondoltam, hogy a helyzet megoldása férfitársaságot igényel, így besikoltottam a Vőlegényt is, akire persze rá volt tapadva kíváncsi csatlósa. A kezdeti sokkot követően, elég gyorsan levettük, hogy a rovar, Artur jóvoltából került a kövezetre, ugyanis nem különösebben izgatta fel magát, amikor meglátta. A csótány utolsó rúgásait azért feszült figyelemmel kísérte nyomon, tappancsával és orrával rásegítve a gyorsabb végkifejletre. A Kedves szánta meg előbb a vonaglót, és a szemeteslapát segítségével, a kerítésen átdobva küldte át, az örök harcmezőkre.

Artur borzasztóan peckesen, kidagadó mellel nézett ránk, és várta a -teljes joggal- járó dicséretet, elvégre megküzdött az emeleti szörnnyel. Bár bevallom, hangyányit boldogabb lennék, ha nem tudok róla,  hogy ilyen állatok is előfordulhatnak a kéróban, annak örülök, hogy az eb csótányirtásra is kiváló. A Vőlegény persze igyekezett meggyőzni minket, hogy a betolakodó nem a kolóniában élő, kiirthatatlanul undorító, apró csótányfajta, mert azok inkább a konyhában alapítanának kommunát, az éléskamra és a szemetes közelében. Mondtam neki, hogy szemernyire sem dob fel a gondolat, hogy mi pont egy divatbolond csótánnyal futottunk össze, mivel Artur nagy valószinűséggel a gardróbból tessékelte ki őkelmét….Azaz, most picit nyugtalanul alszom, és lefekvés előtt benézek az ágy alá.

A Vőlegény hülyének néz.

Artur is.

Nekem meg az elmúlt napi toplistám a keresőtopikokban a csótánycsapda.

Elvégre, mindenkinek kell egy hobbi.