Bár így február elején enyhén megkésve, de most pótolom tartozásomat, a szilveszteri eseményekre vonatkozóan. Ugye, jobb később, mint soha, és Húsvétkor még hülyébben nézne ki.

Tehát az első rendes Szilveszter, amikor elmenést terveztünk a Vőlegénnyel, mert nem kellett attól félnünk, hogy az eb ámokfutást rendez a kéróban a petárdák hangjára. Délelőtt minden rendben is zajlott, a kutyát nem izgatta különösképpen az év vége, a sétára és a sirályok kergetésére koncentrált (valaki egyébként elárulhatná, hogy a retrievereknek mikor esik le, hogy baromira nem fognak tudni repülni??). Ugye, félig-meddig ünnep lévén, árgus szemekkel figyeltük állatkánkat, de semmi hányási-hasmenési-lázasodási-lábtörési-haslövési szándék jelei nem mutatkoztak rajta, így olybá tűnt, semmi nem árnyékolja be az esti bulit.

A Kedvessel ezért el is zarándokoltunk a sarki kínaihoz, és színes parókákkal, napszemüvegekkel, és egyéb hasznos és értelmes kiegészítőkkel megrakodva bandukoltunk haza, kéz a kézben. Az otthoni divatbemutató aztán az őrülésig felizgatta az addig teljes kómában relaxáló négylábút,  és mindenáron magáévá akarta tenni a vásárolt termékeket, főként rombolási célzattal.

Hogy ő se maradjon ki a szórásból, este rá is felpróbáltuk az összes “szépséget”, amit egészen jól tűrt addig, amíg meg nem látta a fényképezőgépet. Az együtt töltött egy évnek köszönhetően, már egész jól olvastuk a reakciókat, amik átfutottak az eb fején:

– Oké, vége a gyereknapnak. Felőlem magatokból úgy csináltok hülyét, ahogy akartok, de engem hagyjatok ki belőle.

– Most komolyan lefényképeztél? És ha valaki meglátja? Noooormális vagy???

– Meg. Akarok. Halni. Most.

– Ez totális égés. A Gazdáim vállalhatatlanok. Remélem, az esti sétára nem így akarnak kijönni, mert akkor inkább soha többet nem pisilek.

1.  vedd le a védőkupakot a lencséről
2.  azzal a lendülettel tedd rá a tetejét arra az üvegre, és rakd vissza a bárszekrénybe.
3.  feküdj le aludni úgy 4-5 órára, még akkor is odaérsz az esti bulira, és nem fogsz így tántorogni…

Az est előrehaladtával előkerült a jutyub összes klasszikusa a 80-90-es évekből, és nosztalgikus hangulatba ringattuk magunkat a Vőlegénnyel, felidézve az ÚjVár Klubban átélt fergeteges bulikat. Mikor kábé tizedjére indítottuk újra a Bajlandót, megfűszerezve egy kis “Induljon a banzáj”-al, a kutya célzatosan kivonult a nappaliból, lassan felbaktatott a lépcsőn, és a tizedik fokról lesújtóan visszanézett.

Vettük az üzenetet:

– Nem vagyok hajlandó a továbbiakban egy levegőt szívni két ilyen infantilis, óbégató, részegen ugráló, parókás elmeroggyanttal, részemről elmentem aludni, és nem fogok veletek szóba állni soha többet, maximum akkor, ha újra elkezdtek viselkedni, ami most egyáltalán nem mondható el rólatok, és jó lenne ha senkinek sem említenétek meg a nevemet, mert most azt is szégyellem, hogy ismerjük egymást, és legszívesebben egy másik bolygóra költöznék, de legalábbis haza az anyukámhoz. 

A dohogó eb ezzel folytatta útját a hálószobába, éppen csak az ajtót nem csapta be maga után. Mikor pár perc múlva utánalopakodtunk, már rétesként összetekeredve pislogott a párnáján, felvont szemöldökkel, és lemondó sóhajjal jelezve, hogy nem kíváncsi spicces magyarázkodásunkra. Indulás előtt megpuszikálgattuk a búbját, és megígértük neki, hogy jövőre jók leszünk, amit kétkedve vett tudomásul. Az esténk biztosan nagyon jól sikerült, mert az éjféli pezsgőbontásokat követően korrekt filmszakadás következett be, így első emlékképem az új évről egy önelégülten vigyorgó kutyafej az ágyam mellett, szájában egy eléggé megviselt kék parókával….