Édes a bosszú, ha szaglik…

Négylábú családtagunk természetesen továbbra is nap, mint nap feldobja az életünket, csak az utóbbi időben sajnos  némi alkotói válság, és időhiány miatt nem jutott elég időm a blogra, hogy  ebünk apróbb humorbonbonjairól tájékoztatni tudjam a Nagyérdeműt… Pedig események akadnak szép számmal, a tinédzser próbálgatja és erősen feszegeti erejét, határait, lehetőségeit, ami általában szül érdekes, illetve esetenként kínos szitukat.

Az a jó szokása továbbra is megvan, hogy a nélküle tervezett utazás előtt összeszed valamit, -általában ezen a földrészen ismeretlen nyavalyát, amitől minimum sugárban tud hányni- avagy leesik /kiesik/ beesik valahova, ami miatt, mi vagy itthon maradunk, vagy óriás lelkifurdalás közepette “élvezzük” az Arturmentes napokat. Rászoktunk a Férjjel… (bizony, változott a státusz 🙂 ), hogy tervezett kiruccanásainkról csak suttogva, kézjelekkel kommunikálunk,  és csak akkor, ha a szőrös gyerek REM-fázisban tölti az idejét…de… valahogy így is tudomást szerez a terveinkről!

Nos Húsvét előtt, galádul elterveztük a nászutunkat, és mocsokmód, ezt egy szőrös gyertyatartó nélkül óhajtottuk kivitelezni. Egész sokáig sikerült titokban tartanunk az expedíciót, még a szobafoglalást is akkor intéztem el, amikor a Férj bevállalta az esti sétáltatást, de így is lebuktunk. Az indulást vasárnapra időzítettük, Artur pedig, keddtől már gyanakodva méregetett minket. Szerda estére már tök biztos volt benne, hogy árulás esete forog fenn, ezért biztos ami biztos alapon, a sétákat a szemétkonténerek közelében óhajtotta bonyolítani. A kukajárás közepette, mindennel bepróbálkozott, hogy valami -harmadik világból származó, szavatossággal sosem bíró, önjáró matériát a szervezetébe juttasson, de nem járt sikerrel. Ha vér-haj – és körömáldozatok árán is, de megakadályoztuk a hirtelen felindulásból elkövetett brutális gyomorrontás kivitelezését. Persze ettől a kutya cseppet sem lett boldog, és kutatta további esélyeit a megszívatásunkra. Péntek este aztán ölébe csöppent az eszköz, egy kecskegida alakjában, és Artur nem is szalasztotta el sikergyanús lehetőségét….

Nos, szép sorjában: az történt, hogy péntek este 7 magasságában kivittük az ebet a nagy rétre, ami füves, homokos, dimbes-dombos terület, azaz játékra, kergetőzésre buzdító. Ha még nem említettem volna, állatkánk kábé olyan lusta, mint egy leszedált lajhár, így próbálkozunk a csigázósabb terepek felkutatásával számára, ahol rá lehet venni némi hancúrra. Miután futott vagy három métert, meg is csappant a lelkesedése, és egy kellemesen ropogós náddal a szájában lehasalt az árnyékba, jelezve, hogy akkor ő mostan relaxálna, mi meg addig hajtsuk el a legyeket, vagy szedjünk hangyát, szóval szórakoztassuk magunkat, ahogy tetszik. A Férj -nem véve tudomást a henyélő jószág roskatag ellenkezéséről-,  lenyúlta a kiszemelt náddarabot, és azonmód Föld körüli pályára is állította, felidegesítvén ezzel a Naplopót…aki fogait csattogtatva eredt a suhanó rágcsa nyomába.  

Nos valahol ezen a ponton folyt a képbe a mekegő patásállatka. Aki, halmazállapotát tekintve, részben szilárd, de főként inkább folyékony, és légnemű változatokban pihenkélt félig elásva a rét közepén, cca 6-8 hónapja…Valószinűleg a korábbi esőzések bolygatták meg a gida sirhantját, és tették lehetővé, hogy egyik patás végtagja felszínre kerüljön, kellemesnek nem nevezhető odőrrel körbelengve. Hát Artur száguldása pontosan keresztülvezetett ezen a tetthelyen. Sosem tapasztaltuk még nála a nekrofilia jeleit…egészen mostanáig. Ugyanis, első hökkenetét követően azonmód bele is fetrengett a néhaiba, gondosan kenve magára tokától-bokáig az anyagot. Mire realizáltuk a bajt, már késő volt, megcsapott minket a “változás szele”… A változás jelen esetben annyi volt, hogy az addig kutyaszagú eb kipárolgása a valaha érzett legborzasztóbb, leggyomorforgatóbb, leg…szóval HUHH-ra változott. Gyanítom ilyen lehet a zombiapokalipszis, amit Arturnak most sikerült egyszemélyben prezentálnia. Mármint szagilag. Nem túlzok. Maga volt a borzalom. Az általam ismert -se élő, se holt-nyelvekben nincsen megfelelő szó erre, amit éreztünk. Mivel nem akartuk nagyon durván telibehányni az állatot, megszórtuk homokkal, hogy tompítsuk az odőrt, és legyen lehetőségünk végigvinni az utcánkon úgy, hogy közben nem pusztul ki a nyomában az élet. Otthon az udvaron ráeresztettük a slagot, és az összes fellelhető samponféleséget ráborítottuk, majd a nyeles partvissal kezdtük súrolni orrvérzésig.  Gyors szárogatást követően újrakezdtük a pánikszerűen félbehagyott sétát, szigorúan pórázon, letörve állatkánk minden szabadulási kísérletét.

Ma délelőtt pedig meg sem álltunk a tengerpartig, ahol kifulladásig dobáltunk számára minden mozdíthatót a partról, hogy a tenger elvégezze a végső simításokat, és elmossa a hullagyalázás utolsó emlékeit is. A Férjjel azon gondolkozunk, hogy az esti sétára a kutyát betekerjük celofánnal, és körbefújjuk purhabbal, amit majd holnap, közvetlenül az indulásunk előtt feszegetünk csak le róla. Csupán, biztonsági intézkedésként…Tekintve, hogy mit kellett átélnünk tegnap, azt gondolom, ez így nem is minősülne annyira állatkínzásnak… 😉

 

Tovább a blogra »