Szombat délután, a kutyapanzió felé tartva, már mindketten erősen izgultunk. Mintha több nap telt volna el azóta, hogy idegenekre biztuk kiskedvencünket. Kiszállva az autóból, láttuk, hogy kint áll, hajszálra ugyanott, ahol hagytuk!

Szóltam neki, de az első hivást nem hallotta meg, mert már az összes bent levő kutya ugatott. Másodszorra felfigyelt, és egy helyben topogva kezdett nyüsszögni, ahogy a bejárat felé tartottunk. Sajnos, a sokadik csöngetésünkre sem volt reakció, igy visszaindultam az autóhoz a névjegykártyáért, hogy telefonon vegyük be az erőditményt. Artur, ezt látva, eszeveszetten ugatni és nyüsziteni kezdett, gondolom azt hitte, hogy visszafordultam, mégsem hozzuk őt haza. Negyven, orditó eben keresztül átkiabálva próbáltam megnyugtatni, kevés sikerrel.

Végre előkerült a tulaj, és bebocsátást nyertünk a kennelek közé, ahol a boldogságtól remegve várt ránk, a tekintetünket gondosan kerülő Artur. Mint azt megtudtuk, kutyánk vajmi kevés gondot okozott a személyzetnek, ugyanis semmilyen hivásra nem volt hajlandó elhagyni zárkáját. Ezen kivül nem evett, és nem intézte el egyéb fizikai szükségleteit sem. Egy hangját sem hallották, és nem is igen mozdult meg, csak összetörve bámult maga elé. Az utcára kiérve először is lekuporodott, és minimum 10 percen keresztül folyamatosan pisilt…Összeakadtam már életemben pár négylábúval, de ilyet még sosem láttam.  Utánagondolva, valószinűleg az lehetett a probléma, hogy Artur a sajátjaként azonositotta a kennelt, és mivel nagyon régóta szobatiszta, oda, semmi áron nem volt hajlandó piszkitani. Csakhogy önkéntes száműzetésre itélte magát, és nem hagyta el a ketrecet, igy ilyen jellegű dolgait sem tudta elvégezni. A kocsiba beugorva alig birt magával, mindazonáltal az első parancsszóra lefeküdt, ami nála ritkán fordul elő, ilyen izgatott állapotban. Azaz, mindent megtett annak érdekében, hogy igazán jókutya legyen, és nehogy meggondoljuk magunkat. Megható volt látni az igyekezetét, de még mindig nem nézett ránk, és a buksiját is elhúzta a simogatásunk elől. Akkor kezdett megtörni a jég, amikor hazafelé a Vőlegény beszaladt a benzinkútra. Ezt a traumát már nem tudta kezelni, és mindenen átmászva próbált utána menni, a sofőr felőli oldal, résnyire nyitott ablakán át. Egy kis nasival sikerült megnyugtatni, és mivel a Kedves is visszatért pár percen belül, kezdett lehiggadni, sőt, engedte, hogy megérintsük az orra hegyét.

Itthon, a garázsba fordulva ismét kitört rajta a menekülési kényszer, és a kalaptartón átmászva (!!!), ugrott ki az autóból. A lakásban először is a vizestálkáit rohanta meg, majd célzatosan tologatni kezdte a kajásedényét a nappaliban. Az esti sétára már kezdett helyrerázódni, bár a szabad menet alatt, egy méternél jobban nem távolodott el tőlünk…nehogy már megszökjünk…Hazaérve, amig ereje engedte, mindenhova el lettünk kisérve, némi dilemát az okozott számára, ha nem ugyanoda tartottunk a Vőlegénnyel, és nem tudott mindkettőnket szemmel tartani. Először  inkább rám tapadt, lévén, a Kedvesre jobban haragudott, hiszen ő vitte be a kennelbe… de aztán lassan megtört a jég ez irányban is, és vacsiidőben, már a Vőlegény lábát átölelve aludta az igazak álmát.

Azt hiszem, Artur panzióba elhelyezését újra kell gondolnunk, tekintve, hogy a kutya nem evett, nem ivott, nem pisilt, nem kakilt -és kimerültségét tekintve-, valószinűleg nem aludt másfél napig. Arról nem beszélve, hogy ennyi idő alatt sikerült olyan odőrt magába szivnia, hogy a görények sirva fakadtak, amikor vasárnap reggel elmentünk mellettük, hogy lemossuk kiskedvencünkről a panziónak még az emlékét is…